Ti hogy emlékeztek vissza az első lakásotokra? Milyen élményeket vártatok beköltözésnél, és mikor végleg magatok mögött hagytátok, milyen élményekkel gazdagodtatok valójában? Szerintem az egyik legjobb dolog, amikor az ember maga mögött hagyja végleg a szülői fészket, és egy új életet kezd, ahol már csak ő maga felelős a tetteiért, és végre tényleg azt csinálhat, amit csak szeretne, akkor, amikor szeretné, és senki nem köthet bele.

Amikor elhatároztuk a párommal – illetve az élet sajnos úgy hozta, hogy az óta már csak a volt párom -, hogy összeköltözünk, rettenetes izgalommal vártuk az egészet. Kaptunk egy pici lakást használatra, elterveztük, hogy hogyan fogjuk kifesteni, berendezni, és hogy milyen jó lesz ott az életünk. azt hiszem, mondanom sem kell, hogy a dolgok nagy része nem úgy alakult, ahogy terveztük. A festés az mondjuk teljes mértékig úgy valósult meg, mint ahogy elterveztük. A boldog élet rész is sokáig működött, viszont az általunk megálmodott bútorok és egyéb berendezési tárgyak, díszek, növények abszolút nem voltak kompatibilisek a lakással. A lakás egy kis harminc négyzetméteres, egyterű garzon volt, ahol csak a fürdőszoba volt külön helyiségben. Ehhez még az párosult, hogy a társasház körül hatalmas fák árnyékoltak be mindent, ráadásul a lakás fél szuterén mivolta és sötét színű falai miatt mindenféle földi életforma létezéséhez alkalmatlannak bizonyult. Éppen ezért a sok tervezett fűszernövényt és jótékony hatású virágot hamar a szemétbe kellett dobnunk, mert fény és levegő híján nem sokáig bírták a kiképzést.

Ami viszont még nagyobb feladat volt számunkra: viszonylag kevés pénzből jól berendezni a lakást. Azt hinné az ember, hogy minél kisebb a lakás, annál könnyebb, egyszerűbb és olcsóbb azt berendezni. El kell, hogy keserítsek mindenkit: ez nem így van. Tettünk félre annyi pénzt, amiből úgy gondoltuk, hogy be tudjuk rendezni a lakást. Gépek és a konyhaszekrény, valamint rengeteg konyhai eszköz már alaptartozék volt. Szükségünk volt továbbá két szekrényre, néhány polcra, egy ágyra, és étkező garnitúrára. Végig jártuk az összes budapesti bútorszaküzletet, és akár hiszed, akár nem, nem találtuk sehogy sem a megfelelő bútorokat. Két napot, rengeteg energiát és sok felesleges veszekedést öltünk ebbe a projektbe, teljesen feleslegesen. Először is, az biztossá vált, hogy az általunk elegendőnek tartott összeg, nagyjából a bútorok felét tudta volna fedezni, másodszor pedig, egy olyan pici lakásba szintén nagyon kicsi, ám praktikus megoldásokra van szükség, amiket hiába kutattuk, még az ilyen megoldásokról elhíresült áruházon belül sem találtunk. A végén már annyira bemérgesedtünk, hogy úgy döntöttünk, inkább elfogadjuk a családjaink által felajánlott segítséget, és az otthon feleslegesnek ítélt darabokból állítjuk össze kis lakásunk berendezését. Így lett egy ágynak nem nevezhető, bár határozottan annak tűnő fekvőalkalmatosságunk, mellé pluszban egy kisméretű kanapé (csak, hogyha a haverok elfáradnának, ők is tudjanak hol aludni), két kicsi szekrényke, amibe csodával határos módon majdhogynem el is fértek a cuccaink. A polcokat és az étkezőgarnitúrát is sikerült gyűjtögetéssel összeszednünk, viszont találtam egy olyan gyönyörű éjjeliszekrényt, hogy abból az egyből nem voltam hajlandó engedni. Akármennyire is próbált a párom lebeszélni róla, tényleg nagyon szerettem volna megkaparintani, ráadásul igen kedvező ára is volt.

De végül kénytelen voltam beadni a derekamat, ugyanis megbeszéltük, hogy az így megmaradt pénzt az új, kicsit sem közös hobbijainkba fektetjük. Így párom beszerezhette végre az általa kiszemelt, szintén akciós bukósisakot, én pedig vehettem magamnak rengeteg, speciális színes ceruzát. Végtére is, ha jobban végig gondolom, sokkal nagyobb hasznát vettük egy bukósisaknak, mint egy akciósan kapható, mindössze csak esztétikai látványt nyújtó éjjeliszekrénynek vehettük volna.